ÉJSZAKA A HOLDDAL

Telihold van. Csodálkozva nézem az égen ezt a nevető gömböt, amely úgy csücsül a csillagok között fémlőn, mint egy császár. Hideg van, mégis oly melegséget csal szívembe, mint amikor a nyári nap sugarai simogatják bőröm.

Azon kapom magamat, hogy hangosan nevetek,és kinyújtom a kezem felé, mintha le tudnám venni őt az égboltról. Belesimul a tenyerembe és rám kacsint. Összehúzom a szemem, így olyan mintha itt ülne az arcom előtt a tenyeremen. Megpiszkálom az orrát. Fintorog,mint egy kamasz ha az édesanyja megfedi valamiért, majd tüsszent egyet rám rázva a fenyőágakon ücsörgő hópelyheket, melyek arcomra hullva elolvadnak és csiklandozva, cseppekké alakulva végig futnak a nyakamig, sálam alá bújva melegségért.

Tetszik ez a játék. Beállok a fenyő alá és az ágak között kukucskálok fel a holdra. Csodát látok. A fenyőtüskéken megfagyott vízcseppek egymás hegyén-hátán csücsülve, mint az elvarázsolt Kastély tükör szobájában lévő tükrök megsokszorozván a holdat nevetve rejtik el az igazit előlem. Nevet rám, mintha azt mondaná:

-Látlak ám! Vajon te tudod e melyik vagyok?

Viccelődve egy felhőpamacsot húz maga elé, kikandikál mögüle, majd egy másik mögé bújik. Ezt látván a csillagok gurulva kacagnak az égen belebújva a tűleveleken szunnyadó hópehelygömbökbe, felijesztvén őket akik erre nyomban a nyakamba szánkáznak

Nem mozdulok. Várom, hogy megálljon az idő és a tér és én mindig ezt a csodát élvezhessem, nevetve, borzongva, játszadozva velük.

Csendesen elkezd esni a hó óriási csillagpelyhekben függönyt vonva közénk.